„A Gálvölgyi”

 László Ágnes újságíró vendége volt Gálvölgyi János

Írta: Vattamány Éva

2025 január 6-a péntek. Rohanásban vagyok, hogy időben beérjek a MÚOSZ Sajtóházba. A Ráth-terem zsúfolásig tele – még az ajtó előtt is székek sorakoznak –, az interjú már zajlik. László Ágnes újságíró beszélget Gálvölgyi Jánossal „A színésszel”. Igen-igen, így, nagy „A”-val, hiszen ő nem csupán egy színész, hanem "A Gálvölgyi". 

Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművész, érdemes művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja, szinkronszínész, parodista, hangutánzó. Nincs ember Magyarországon, aki ne ismerné fel már a hangjáról is. 

Kézbe veszem a telefonom, meg akarom örökíteni ezt a pillanatot – eszembe jut, hogy Gálvölgyi is fényképészettel kezdte. Kattintok néhány képet, amikor szólnak, hogy a kávézóban van még hely, és kivetítik az interjút. Átmegyek. Ülök egy kényelmes fotelben, nézem a képet, hallgatom a beszélgetést, jegyzetelek. De hamar rájövök, hogy ez így nem az igazi. Nem ugyanaz, mint ott lenni, élőben látni, hallani, megtapasztalni. Visszamegyek a terembe. Inkább állva hallgatom.

 Gálvölgyi János mesél a kezdetekről. Elmondja, hogy nem művészcsaládból származik: édesanyja ápolónő, édesapja pedig tisztviselő volt. Bár édesapja a Vasas kórusában énekelt, egy fellépésének megnézése után rájött, hogy a csoportos szereplés őt nem vonzza, nem ez terelte a színészet felé. A művészi pálya felé vezető útja az utánzással kezdődik.

Gálvölgyi János gyerekként is szeretett hangot, karaktert utánozni, ez a készség számára olyan természetes volt, mint a járás. Először a természetrajz tanárát utánozta, de csak magában, a négy fal között. Sokat hallgatta a rádiót, és előfordult, hogy teljes műsorokat adott elő a saját szórakoztatására. 

Egyik szép gyermekkori emléke, hogy levelet írt Kabos Lászlónak, akivel nemcsak találkozott, hanem a büfében előadta neki, hogyan utánozza őt. Kabos megdicsérte, és még egy tábla Kedvenc csokoládét is adott neki, ám a kisfiú csalódottan távozott, mivel sem Kabos előadását nem nézhette meg, – túl fiatal volt hozzá – sem színházi szerződést nem kapott, amiről gyerekként fantáziált. Ez az álom később teljesül, mikor a Ki mit tud? című tehetségkutató műsorban szerepel parodistaként, és azonnal országos ismertségre tesz szert. 

A riporter kíváncsian kérdez, ő pedig boldogan mesél, mintha egy színpadon állna. Milyen remek előadó – gondolom magamban. Szóba kerül Rátonyi Róbert, - nagy példaképe, kollégája - aki nemcsak pártfogolta, hanem tanította is őt, és ha nem így lett volna, ma talán nem is ismernénk Gálvölgyi Jánost, és nem ülne itt. Minden mondatából érződik, hogy Rátonyi Róbert valóban nagy hatással volt színészetére, jellemére, életére. 

Megemlít más nagy színészeket is, akik hatottak rá: Márkus Lászlót, Darvas Ivánt, Ruttkai Évát és Latinovits Zoltánt – akiket a mai fiatalok talán már nem is ismernek, nem tudják, milyen jelentős alakjai voltak a magyar színjátszásnak. Nosztalgiával hallgatom, szememre lebbennek az arcok, fülembe csengenek a hangok, hiszen én még láttam őket játszani a televízióban, ismerem őket, tudom, kikről beszél. 

„A színészet maga utánzás” – mondja, és megemlíti, hogy régen vagy harminchat színész hangját tudta utánozni, amit felismertek az emberek. „Ma már hármat sem tudunk úgy közösen – kitűnő kollégámmal –, akit mindenki ismer.” 
A nagy színészek között felnőve már ifjú korában megtanulta tisztelni kollégáit, és ma is vallja: 

„Az ember legyen tisztességes, ha egy mód van rá.” 

A riporter megkérdezi, hogy volt-e olyan szerep, amire nagyon vágyott, de nem játszhatta el. Gálvölgyi János nem említ ilyen szerepet, de elmondja, hogy pályafutása során rengeteg darabban játszott, sok kiváló szerepben, és számos híres színésszel dolgozhatott együtt. Volt idő, amikor népszerűsége a csúcson volt, és volt, amikor nem kapott olyan figyelmet, mint korábban. 

Mindig is szerette a szinkronszínészetet, pedig annak idején nem fizettek jól, korán keltek, és sokszor busszal jártak be a stúdiókba. A szinkronmunkákhoz mindig társultak kihívások is, mint például az 1972-es Szerelem jutányos áron című film, ahol Pécsi Sándor halála után ő végezte el az utószinkront, mégpedig úgy, hogy Pécsi hangját kellett utánoznia.

Érintőlegesen szó esik a színész 2023-as betegségéről is, amikor hirtelen rosszul lett, családja mentőt hívott, ám a mentő nem érkezett meg. Gálvölgyi ironikusan megjegyzi: „Még ma se.” 

A riporter megkérdezi, igaz-e, hogy Pintér Béla kifejezetten neki írta a Marshal Fifty-Six című darabot. A színész elmeséli, hogy egy telefonhívásban kapta a hírt: rá szeretnének írni egy szerepet. Olyan nagy megtiszteltetés volt számára, hogy még az intenzív osztályon is ezt írta le először a családjának: „Pintér Béla ugrott?” 

Szerencsénkre nem ugrott, hisz 2023 májusától Gálvölgyi a Pintér Béla és Társulata tagja lett, és egészségi állapotának javulása után, június 16-án, a Marshal Fifty-Six című előadásban tért vissza a színpadra. 

„Honnan van benned ez a hatalmas energia?” – kérdezi László Ágnes riporter. 

„A feladatból.” – hangzik a válasz. 

„És szívesen jöttél?” 

Gálvölgyi vidáman felel: „Hozzád? Hát, hogy a csudába ne!” „Felhívtál engem és úgy volt, hogy tegnap leszünk…” – mivel tegnap három előadása volt, a tervezett interjút át kellett tenni mára – de örömmel fogadta a felkérést, hiszen ez is egy kellemes feladat a színész számára. 

Ha innen most haza megy, ma már nem lép fel, „nem fogok otthon előadást tartani”, de holnapután megy, fellép, szerepel, újra színpadra lép, mert hívja a feladat. Pontosan érkezik majd fél hat után öt perccel, hiszen, ha nem így lenne Rátonyi Róbert hangja újra a fülébe csengene megintve őt: „Janika, elkéstél, elkéstél!”

Az interjú során László Ágnes bemutatja Gálvölgyi János Hivatásos rajongó című könyvét, amely 2022-ben jelent meg a HVG Könyvek gondozásában. A kötet – amelynek riportere Kövesdi Péter újságíró – Gálvölgyi János színházi élményeit, szinkronszerepeit, televíziós szerepléseit, valamint pályatársairól és a színházi világról szóló történeteit tartalmazza.

A könyv hátsó borítóján egy autogramgyűjtő füzet fényképe látható – ebbe a színész gyerekként gyűjtötte az általa csodált művészek aláírásait. Könyvgyűjtőként eszembe jut, milyen jó lenne, ha ez az érdekes kötet a polcomon lenne, és dedikáltathatnám most. De legalább egy aláírást szeretnék kérni tőle a jegyzetfüzetembe, mielőtt elmegy – remélem, kapok, gondolom izgatottan. 

Lassan mindenki feláll, Gálvölgyi János is elindul a kabátja felé, miközben itt is, ott is vált néhány szót az emberekkel. A kijáratnál várom, kezemben a jegyzetfüzet és egy toll. 

„Kaphatnék egy autogramot?” – kérdem félszegen. 

Kedvesen aláírja a füzetem, én pedig boldogan megköszönöm. 

Két különleges emlékkel gazdagodtam ma: egy általam csodált művész aláírásával, és azzal, hogy testközelből láthattam, hallhattam egy kedves, közvetlen, tehetséges embert – egy „halhatatlan” színművészt: „A Gálvölgyit.”