Írta: Vattamány Éva
Álmosan ülök a villamoson, az adattavak hullámai kavarognak a fejemben. Felfigyelek egy idős hölgy monológjára, amit egy feltűnően jóképű fiatalembernek ad elő. Pontosabban a pöttyös ruhás, dekoratív, koros dáma polgárpukkasztó mondatára kapom fel a fejem:
– Fiatal koromban kupiban voltam ruhatáros, sok férfi kereste ám a kegyeimet.
A városi sárga utazóközönsége velem egyetemben, szurikátaként felegyenesedve, fülelve várja a folytatást, ami nem is várat magára.
– Tudja, kedveském, amikor én 18 éves voltam, sok virágot kaptam ilyen snájdig fiatalemberektől, mint ön, igazi uraktól, gavalléroktól, lókötőktől és nagykutyáktól. Butuska, fiatal lány voltam, de megvolt a magamhoz való eszem. Tudtam én, azért kedveskedtek nekem, hogy a lányok kegyeibe férkőzzenek, hogy róluk megtudjanak dolgokat. Hisz én az öltöztetőjükként sokat tudtam. Mert akkoriban az volt a kupi ruhatáros dolga, hogy kiszolgálja, öltöztesse a lányokat, hogy a Salamon királyként páváskodó urak előtt oly szépégesen jelenjenek meg, mint maga Sába királynője.
– Kérdezgették tőlem az urak, mit szeretnek a lányok? A szerelem mely virágát kívánnák ölelni? Milyen édes nektárt innának? Milyen mannát ennének szívük szerint? Ha belepistultak egy kék szempárba, akkor azt tudakolták, merre járnak napközben? Van-e másik udvarlójuk? Fogadnak-e más férfiakat? Ez izgatta a kupiba járó csalfa bűvölőket akkoriban, hogy kiszemeltjük kegyét elnyerjék. Különösen egy lányról faggattak ki, róla akartak mindent megtudni, neki akartak nagyon tetszeni. A csodaszép, művelt Róza budoárjába szerettek volna bejutni.
– Róza sudár volt, fiatal, mosolygós. Mindene megvolt a varázsláshoz: kerek, formás meje, ringó csípeje, hatalmas, pillás, smaragd zöld szeme, pisze orra, kis, nőies keze, bokát verdeső, lángoló veres haja. Csilingelő, lelket simogató hangja. Pirosló ajkainak mozdulása akár Mona Lisa mosolya, elbűvölte a férfinépet. Tökéletes alakját csak éles esze, műveltsége múlta felül
– Ízléséről híres volt Róza, a „szépek szépe”. Irodalmi szalont is tartott fent, termeiben egy külföldi herceg és több magyar gróf is megfordult, kinek barátsága nagy kitüntetés és kegy volt a régi világban.
– Virágárusként kezdett dolgozni a Szervita téren aztán a kupiba kötött ki, de ő nem bánta. Az irodalmi élet krémje, művészek, politikusok nagyjai jártak hozzá, sokszor csak beszélgetni, mert Róza megválogatta, kinek adja a virágát.
– Rózában mindaz megvolt, amire a férfiak titkon vágynak. Ő volt a nagybetűs nő, a tökéletes szerető. A férfiak lecsavarható lámpája. Okosakat mondott, mikor kérdezték. Hallgatott, mikor csókot loptak. Kéznél volt, mikor vágyban égtek. Nem kellett neki udvarolni, még szeretni sem kellett őt. Így hát minden férfi imádta. Kegyeit kereste. Ajándékokkal halmozták el. Udvaroltak neki. A lába alá gurultak, mint a barack.
Megállt a villamos, de senki sem szállt le. Elbűvölve hallgattuk a dámát, már egy gúnyos mosoly sem ült az ajkakon, egy rosszalló ránc sem a homlokon, csak a figyelem áradt a pöttyös ruha felé – és a csodálat.
– Egyszer lett Rózának egy nagyhatalmú úr udvarlója, egy okos, művelt, jóképű, facér, hozzá illő férfiember. Aki mindig kedves, figyelmes volt hozzá. Elhalmozta minden földi jóval, mintha csak a jobbik fele lenne, szerintem úgy szerette a nagyhatalmú úr Rózát. Később lakást is vett neki, tanárokat fogadott hozzá, a tenyerén hordozta. Róza is belehabarodott, s egy idő után már nem fogadott más férfit, csak beszélgetésre. Mind azt gondoltuk, megkéri egyszer a kezét a nagyhatalmú úr.
Tudja, kedveském, maga fiatal, de van az úgy, hogy a szerelmet, a társát ott találja meg az ember, ahol nem is keresné.
– Ettől az úrtól egyszer egy hatalmas rózsacsokrot kaptam, száz szál rózsával. Csodás volt, haza sem tudtam vinni, pedig imádom a rózsát. Azt akarta kipuhatolni, arra kért, tudjam meg, mit szeretne Róza a közelgő születésnapjára tőle. Mire vágyik a legeslegjobban, mi szíve óhaja, és ő majd azzal meglepi. Nem volt könnyű feladat. Róza szeretett beszélgetni, mindenkivel kedves volt, de a vágyairól nem nagyon beszélt, nem traktált minket vele, és szerelme, sajgó lelke részleteivel sem. Úri nő volt.
– Sokat faggattam Rózát, és meg is tudakoltam tőle a vágyát. Egy ígérvényt kaptam érte a nagyhatalmú úrtól. Ha bajba kerülök és bármiben segíthet, akkor keressem meg őt és mindent megtesz értem. Tartozott nekem, és ezt a tartozást, mikor a kényes erkölcsű, sokat hozzánk járó urak bezáratták a kupikat – be is hajtottam. Egy jól fizető, nyugdíjas állást ért az ígéret.
– És tudja, kedveském, mire vágyott a mi Rózánk?
Ekkor a villamos elkezdett lassulni, közeledett a következő megállóhoz. A mesélő dáma kinézett az ablakon, és felkiáltott:
– Jaj, el ne felejtsek leszállni! Rohanok, a fiammal randizom. Köszönöm, hogy kedvesen meghallgatott, fiatalember.
És már készülődött leszállni, de rajta kívül senki nem mozdult, és az utasok szájából egyként tört fel a kérdés:
– Mire?
A fiatalember is felkiáltott:
Ne menjen még! Mire vágyott Róza?
– Mire-mire? Arra, amit csak egy férfi adhat meg egy nőnek – mondta a dáma sejtelmesen.
– Pénzre? – kérdezte egy idősebb asszony.
– Nem, nem, szerelemre. Ugye, szerelemre vágyott? – szólalt meg az asszony mellett ülő, fiatal lányka, romantikus könyvéből előbújva.
– Házasságra? – tudakolta egy 25 év körüli, ékszerek nélküli ifjú lány.
Talán tiszteletre – gondoltam magamban halkan.
– Egyikre sem és mindegyikre.
– Meg is ajándékozta vele a nagyhatalmú úr. Igaz, nem a születésnapjára, arra egy karikagyűrűt kapott – mondta nevetve, miközben már szállt le a pöttyös ruhás dáma.
– Akkor mire vágynak a nők? – kiáltott utána a fiatalember.
A kérdésre őszinte kíváncsiság fénye gyúlt a férfiak szemében.
A villamos csöngetett, az ajtók lassan zárultak, de az asszony, a romantikus lányka, a hajadon és én még hallottuk, mire is vágyunk igazán.
Mi kell mindennél jobban egy férfitól? Jobban, mint a levegő? Jobban a férfiak támogatásánál? Jobban a férfiak szerelménél? Jobban a házasságnál? Jobban a férfiak tiszteleténél? Jobban a vágyánál?
Amiért egy nő mindenre is képes.
Igen, mind tisztán hallottuk a választ.
Mire is vágyunk oly nagyon mi asszonyok, lánykák, hajadonok, mi nők, az egyetlen, bolondulásig szeretett férfitól, amit csak ő tud megadni nekünk és csakis tőle óhajtunk?
– Igaz szerelmének gyümölcsére – mondta a pöttyös ruhás dáma, és eltűnt a forgatagban.
A következő megállóban aznap sokan vártunk a visszafelé menő budapesti sárgára, de egyikünk sem bánta, hogy kicsit tovább fent maradt a villamoson.
"Csak egy jó ember mellett maradhatnak szépek a nők, aki soha nem vág ostorral sem lelkükbe, sem az arcukba.”
(Krúdy Gyula)